Stian Westerhus / Trixie Whitley (Trafó)
Furcsa párosításban két szólókoncertet kínált a Trafó vasárnap estére: az Inspiration from Above sorozat harmadik alkalmával a norvég Stian Westerhus sok zajjal, a belga-amerikai Trixie Whitley érzelmes soullal szólította meg a közönséget.
Stian Westerhus a zajban, jazzben és rockban egyformán otthonosan mozgó norvég zenei színtér egyik fiatal tehetsége. Eddig két saját lemeze jelent meg, emellett lényegében minden híresebb norvég előadóval játszott már együtt, többek között Nils Petter Molvaerral (akinek legutóbbi lemezén producerkedett is), Sidsel Endresennel, a Supersilenttel (Arve Henriksen zenekarával), a Jaga Jazzisttel és Ulverrel, jelenleg is tagja továbbá a Puma és a Monolithic zenekaroknak. Kísérleti jazzrock zenéjét előszeretettel keveri sok-sok zajjal, az élő fellépései pedig sokszor tisztán improvizatívak – ebből kaptunk ízelítőt most is.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy ő nem is zenész, hanem egy kutató, aki a gitárjáték határait szeretné kitolni, ezért kísérletezik újabb és újabb dolgokkal. Hogy ez a Trafós koncertre mennyire volt igaz, nehezen eldönthető, eget rengető újítás mindenesetre nem volt a zenéjében. Nyitásként vonóval szólaltatta meg a gitárját – ezzel fejezte is be egyébként, keretet adva a szettnek –, ezt azonban Jimmy Page is bejátszotta anno, szóval már a Sigur Rós részéről sem volt ez egy túl eredeti ötlet. A bevezetés után hosszan jött az előre borítékolható loopolgatás, amire Westerhus a gitárjával válaszolgatott, a hangszer nyakát többször a mélyládához is ütötte, ekkor már volt egy kis zúzás, de szigorúan csak tört ütemekkel, így a Slayer iránti rajongása kimerült ebben. A koncert így nem is volt igazi koncert, az sokkal inkább tűnt egy hosszúra nyúló, nem is türelmet próbáló, inkább csak álmosító gyakorlásnak. Stian Westerhus nem alakított ki semmiféle kapcsolatot a közönséggel, háromnegyed órányi zene után letette a gitárt, megköszönte az egyre fogyatkozó közönség figyelmét és kiment.
Az este második fele teljesen másfajta élményt ígért. Trixie Whitley a huszas évei elején járó singer-songwriter, aki első szólóturnéja alkalmából látogatott el Budapestre. Whitley állítólag már három évesen színpadon állt, ami nem csoda, hiszen édesapja a néhány éve elhunyt elismert blues-zenész, Chris Whitley. Az ő barátja, a U2-tól Neil Young-on át Bob Dylan-ig világsztárok sorának producerként közreműködő Daniel Lanois hívta meg énekesnek Trixie Whitley-t 2009-ben akkor alakuló zenekarába, a Black Dub-ba. Az a projekt azóta pihenőre tért, így Whitley most a szólókarrierre tud koncentrálni, első sorlemeze idén szeptemberben jelenik meg, egy élő EP-t azonban így is hozott magával.
Daniel Lanois a világ egyik legjobb hangú énekesnőjének nevezte a belga-amerikai lányt, ebben annyi biztosan igaz, hogy tényleg nagyon izgalmas volt, ahogy a füstös, dögös hangján a soul-témákat szívszorítóan énekelte. A zongorával kísért nyitó Pieces azonban egyből jelezte, hogy élőben muszáj kompromisszumokat kötni, nem is sikerült kiénekelni a refrénben vissza-visszatérő „everytime I go” legfelső hangját. Ettől függetlenül óriási tapsokat kapott, főleg, miután a zongorát felcserélte – akusztikus, majd elektromos – gitárra. Ekkor már olyan húzós blues-dallamok is felcsendültek, amik szinte visszarepítettek valami vadnyugati füstös kocsmába, az egyik szám sodrása és szuggesztivitása pedig már-már a Woven Hand stílusát idézte.
A hangja alapján ugyan leginkább a femme fatale jelző juthat eszünkbe, ránézésre azonban Trixie Whitley csak egy törékeny kislány, aki nagyon hálás, hogy ennyien eljöttek a koncertjére. Az ovációkat többször is meghatottan megköszönte, hangsúlyozva, hogy nem is remélte, hogy ekkora tömeget vonz majd a zenéje (az ülőhelyek előtti tánctér, ha csak szellősen ugyan, de nagyjából megtelt, ülőhely pedig nem volt egy sem szabadon). Nem vennék mérget arra, hogy nem jön vissza belátható időn belül Budapestre.
