Electronic Beats Festival (Millenáris)
Egynapos minifesztivált tartottak Electronic Beats Festival néven a Millenárison, a fő fellépő Apparat mellett olyan nevek jöttek el, mint a Buraka Som Sistema, a Does it Offend You, Yeah? és az FM Belfast, előttük a Realistic Crew melegített. Hatalmas érdeklődés övezte az NVC által szervezett eseményt, elővételben elfogyott az összes jegy.
FM Belfast
A neve ellenére nem észak-ír, hanem izlandi FM Belfast koncertjét nem lehetett nem viccként értékelni. Ehhez az elektropop zenéjük bájos primitívsége és a hózentrógeres-csokornyakkendős frontember mellett a közönséget megmozgató performanszaik is hozzájárultak. Például rögtön az elején azzal oldották az előzenekarokat általában fogadó nem túl lelkes – leginkább várakozó álláspontra helyezkedő – hangulatot, hogy a rendhagyó Rage Against The Machine-feldolgozásuk első ütemeinél arra biztatták a közönséget: mutassanak be egymásnak, „kiengedve a dühöt” magukból. Az egész fellépést legjobban talán az a tény jellemezte, hogy a mindössze negyven perces blokk végére a banda férfi tagjai megszabadultak nadrágjuktól. A hangzás, a banális szövegek, a felszabadult bulihangulat, a DIY-attitűd – a lemezen a felvételtől kezdve a masterelésig a borító megtervezéséig mindent ők maguk csináltak – mind-mind az I’m From Barcelonát juttatta eszembe, és ennél több nem is kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Egyszerűen annyira boldogítóan bolondos volt a koncert, hogy képtelenség volt nem táncolni rá.
Does it Offend You, Yeah?
A DIOYY? tulajdonképpen szerves folytatása volt az FM Belfast-nak, hiszen hozzájuk hasonlóan ők is diszkóba oltott viccpopot játszanak, sok szintivel és basszussal. A fő különbség mégis pillanatok alatt kiderült: míg az izlandiak nagyon helyesen nem vették magukat túl komolyan, addig a brit csapat görcsösen ragaszkodott a világsztár imidzshez, ami elég rosszul állt nekik. A közönséget persze nem lehet becsapni, nem is csoda, hogy még az egyik legnagyobb aktuális slágerüknek számító The Monkeys Are Coming alatt is jóval kevesebben mozogtak, mint bármelyik FM Belfast-szám alatt.
Apparat Band
A berlini Apparat (Sascha Ring) az utóbbi években jól láthatóan stílust váltott: bár a megélhetés miatt még ma is dj-zik alkalmanként (2009-ben nálunk is fellépett a Merlinben), fókusza már az előző, 2007-es sorlemeze (The Walls) idején átkerült az úgynevezett okos popzenére. Egészen pontosan a hangmintákból felépülő minimalista kamara-álompopra, és annak élő megvalósítására. Amikor sokan értetlenkedtek, akkor nyíltan kimondta, hogy elege van abból, hogy új, saját zene helyett a dj csak újra és újra felhasználja a rég elcsépelt dallamokat, ráadásul a bulijain szórakozó fiatalok rendre olyan részegek, hogy igazából mindegy nekik, milyen zene megy, csak hangos legyen. Márpedig ő a zenéjéért eljövő emberek előtt szeretne saját számokat játszani – így hát megalapította az Apparat Band-et.
A nevével fémjelzett berlini minimal techno-szcénától való elfordulása csak fokozódott az idén megjelent The Devil’s Walk albumán, ami – atmoszférájában legalábbis mindenképp – egyre nagyobb hasonlóságokat mutat a hasonló kategóriába sorolható Sigur Rós, Slowdive és néhol még a Piano Magic munkásságával is. Sőt, a Goodbye című dal (amin egyébként a néhány hete nálunk is fellépett Soap&Skin énekel) lüktető kezdetéről rendre a Meanwhile, Back in Communist Russia ugrik be. A Sigur Rós-ra visszatérve: az összehasonlítás legfeljebb a ritmus miatt nem áll, Apparat ugyanis jóval több tört ütemet használ, és egy picit gyorsabb tempót is diktál, mint az izlandiak, amitől az álomszerű számok szerencsésen megmenekülnek attól, hogy igazán depresszívek legyenek.
A koncert előtt leginkább az foglalkoztatott, hogy az Apparat zenéje működik-e majd színpadon, több ezer ember előtt, vagy marad az, aminek a legjobb: hangulatos aláfestő zenének. Az este folyamán addig bulizó fiatalok most valami egészen mást kapnak: egy lassan csordogáló, inkább a fejnek, semmint a lábnak parancsoló zenét, amire legfeljebb bólogatni lehet. Hogy ez hosszabb távon ne váljon unalmassá, nélkülözhetetlen egy olyan atmoszférateremtő erő, ami hipnózisba ejti az embert, elfelejtve az ólomsúlyossá váló lábakat.
Bár volt bőven ki-be mozgás a közönségben, Apparat mégis ügyesen oldotta meg a hallgatóság lekötését. Méghozzá azzal az egészen egyszerű technikával, hogy nem az albumon megismert, sokak számára nyilván unalomig hallgatott verziókat játszotta el, hanem rendre csavart egyet a hangzáson. Alapvetően a háttérdallamok elhagyásával és a jóval hangsúlyosabb basszussal – cserébe ugyanolyan finom dobbal, mint az albumon – sokkal ütősebbek lettek a számok. Ez a harmadikként lement Song of Los-nál esett le, ami eredetiben szinte már giccses, a lecsupaszított élő verzió viszont egészen zseniális volt.
Ezzel a húzással mentette meg az estét, mindezzel együtt a végén nem éreztem, hogy kéne ebből még, bőven elég tömény volt így is. Így arra a kérdésre nem kaptunk egyértelmű választ, hogy egy önálló, teljes hosszúságú koncert nem fulladt-e volna unalomba a közepe táján. (Valószínűleg de.)
Buraka Som Sistema
Levezetésnek szánták, ám a várakozásoknak megfelelően a legnagyobb bulit a végére tartogatott Buraka Som Sistema csapta. Az angolai kudurót gengszterrappel vegyítő portugálok már az idei Szigeten is óriási sikert arattak lehengerlő zenéjükkel, ennek megfelelően maradt bőven közönségük a hajnalban kezdődő mostani koncertjükre is. Ők pedig meghálálták a bizalmat, egymás után pakolták a pörgősebbnél pörgősebb számokat, amiknek külön vicces zamatot adott a portugál kiabálás. A nyári fellépéshez képest sok újdonság nem volt – most is felhívtak például a közönségből lányokat segget rázni -, de másodszor ez még bőven vállalható volt.
